Férfiak, Kiscsirkék és Lekvárok I.
Vajon mitől „Férfi” a férfi? Sokan tették már fel ezt a kérdést, talán túl sokan is. De vannak örök dolgok, mint az a bizonyos „kis fekete ruha” egy női gardróbban, örök kérdések, amik sosem mennek ki a divatból, illetve pontosabban örök válaszokért kiáltanak. A válaszok persze egyéniek és relatívak. Kinek mitől. Bizonyára mást gondolnak a pasik maguk, és mást, mi nők. Mást gondol egy nő a párjáról, a szomszédról vagy a főnökéről, egy anya a saját pici fiáról vagy éppen a vejéről. Néha még a mérce sem ugyanaz. Egyszerű, ugyanakkor bonyolult és sokrétű is a téma. Ráadásul, mivel szeretem mindig az ellentétes oldalát is látni a dolgoknak azt a kérdést is hozzábiggyesztem, hogy: és mitől „Lekvár”?
Itt és most a magam világnézete, bejárt kapcsolati térképe és némi környezeti kitekintés alapján foglalnám össze. Több menetben, hármasával adagolva, mert sok gondolatom van és nehéz azt mind egyszerre bevenni…
A bajtársi szellem
Talán az egyik legérdekesebb „képessége” egy hímnemű egyednek, amitől olyan hátborsózósan, jólesően Férfinak tudom tartani az ún. bajtársi szellemiség. Mit is értek ez alatt? Tegyük fel, hogy a szomszéd betonozni fog és szemmel láthatóan egymaga próbálja cipelni a furgonból az 50 kg-s cementes zsákokat. A Férfi szó nélkül átmegy a szomszédhoz, jópofán lekezel vele és azzal a lendülettel megfogja a zsák másik felét, a Lekvár ezzel szemben elsunnyog és úgy tesz, mintha nem látná, hogy a szomszédnak jól jönne még 2 kéz. Mindez független attól, hogy jóban vagy rosszban vagyunk az adott szomszéddal, vagy hogy egyáltalán milyen szoros a viszony. Hogy ezt milyen tulajdonságnak nevezzem? Nem tudom pontosan. Ez számomra nem pusztán segítőkészség. Arról mondjuk egy mamika bevásárlószatyra esetén beszélhetnénk, de nem ennél a cementes esetnél. Azt hiszem, ebben benne van egy olyan dolog, amit a férfiak maguk közt inkább csak éreznek, művelnek, de sosem, vagy általában nem beszélnek róla. Ez a bajtársiasság. Erről már többször volt szerencsém beszélni pasikkal és érdekes, hogy ők maguk is mennyire megosztottak a kérdésben.
A Férfiak döbbenetesen sokra tartják ezt a dolgot, ugyanakkor a világon az egyik leginkább magától értetődőnek is. Előszeretettel felemlegetik magukat az eseményeket, amiket ebben a különleges kötelék-érzetben együtt megélték, anélkül, hogy magáról a jelenségről beszélnének, vagy azt megmagyaráznák. Nem kell róla beszélni, nem kell magyarázni, mindegyik tudja, és újra jólesően átérzi a bajtársi érzést. A Lekvárok lekicsinylően legyintenek rá. Szerintem azért, mert irigylik és tudják magukról, hogy bizony híján vannak ennek a „kvalitásnak”.
A bajtársiasság bár eredendően ugye a közös harcokhoz kapcsolódóan alakult ki, úgy tűnik, nem csak háborúban jön létre a pasik közt egy fajta sajátos kapocsként, hanem megfigyeléseim szerint gyakorlatilag bármilyen közös küzdelem során, aminek valamilyen siker az eredménye. Legyen az egy sima lerészegedés (bár ez nem tudom, mitől eredmény, de a pasik baromi büszkék rá) vagy üzleti tárgyalás, amely során a tárgyalóasztalnak ugyanazon az oldalán ülnek, vagy legyen csak a fenti cementes zsák esete. Ők „társak a bajban”. És igazság szerint ezért a kapocs fajtáért borzasztóan irigylem őket. Gyerekkoromtól fogva. Mert ez összekovácsolja őket és a férfi barátságoknak sokszor az alapja, akár egy életen át. Valószínűleg már a nagy közös mamutvadászatok idején is létezett ez a dolog. A lányok között nincs hasonló, legalábbis nem ugyanolyan értelmű, lényegű, típusú. Ez igenis a férfiak sajátja, csak az övék. Mondom FÉRFIAK. A Lekvárok nem tartoznak ebbe a kategóriába. A Lekvár egyik szembetűnő ismertetőjegye következésképpen véleményem szerint az, hogy nem igazán van olyan barátja, akire önként jelentkezőként bármikor majdhogynem szó nélkül számíthat különböző gyönyörűséges „betonozási, árokásási, szobafestési, esetleg disznóvágási és kapcsolódó pálinkaivási feladatok” megoldása kapcsán.
Jó dolog ez a bajtársiasság. Azt hiszem női mivoltom ellenére „kvázi tiszteletbeli pasiként” néhányszor talán mégis sikerült bevonódnom ebbe az érzésbe, a korábbi „mamutvadászatok” felemlegetésébe, amiben én is részt vettem, általában egyedüli nőként, vagy ha nem is, akkor is csak én kapom meg a „tiszteletbeli” státuszt. Valahogy az életben és a munkámban is szinte mindig úgy jön ki a lépés, hogy sok pasi és én, a Szöszi. Ez egészen biztosan onnan ered, hogy gyerekkoromtól kezdve eléggé fiúsítva voltam ikerpár öccsökkel a tarsolyban és elég jól tudok „közülük valóként” működni, amit azonnal le is vesznek és értékelnek. Hát igen, már az oviban sem voltam az az „óvó néni a Pistike meghúzta a hajamat” árulkodós-nyivákolós típus. Ha a Pistike meghúzta, hát én meg jól bokán rúgtam. És ezzel el volt intézve. Utána vidáman játszottunk tovább. Persze ki kellett fejlesszem a női működési arzenált is, hogy „életben maradjak és visszavágjak”, mert a lányok elég sokszor bántottak teljesen indokolatlanul és igazságtalanul (az álnokság tuti nőnemű szó lehet idegen nyelvekben..), de bevallom őszintén, alapjában véve sokkal jobban tetszik és könnyebben azonosulok a pasik látásmódjával és módszereivel, akkor is, ha néha a pattintott kőkorszakban ragadt csökevénynek gondolom őket érte. De hagyjuk a személyes kitekintést…
A fizikai teljesítmény, erő
Mit is értek ez alatt? Nem feltétlenül azt, hogy az ürge fél óra alatt képes bekapálni egy katasztrális holdnyi kukoricaföldet, vagy elhúz puszta kézzel egy kamiont, sőt még malomkővel sem kell mutatnia, hogy melyik út visz Budára. Nagyjából annyira gondolok, hogy fizikailag képes is azzal a cementes zsákkal megküzdeni, azaz van annyi izomereje, hogy ha mondjuk adódik a feladat, hogy frissen leöntött betonalapot kell gereblyével elegyengetni, akkor nem egy béna kacsaként simogatja a felszínét az egésznek, mintha tortalapot kenne. A konkrét példát a saját életemből vettem, és valamiért olyan szinten irritált, hogy nem tudtam magam türtőztetni és kivettem a kezéből a gereblyét és egyengettem én azt a betont. Inkább, mint hogy a szerencsétlenkedését nézzem. Lekvááááár. Puuudiiiing… gondoltam magamban. Majd’ felrobbantam tőle, ugyanakkor utáltam magam, hogy nem igaz már hogy milyen kiállhatatlan vagyok, hogy nekem semmi nem elég jó, amit ez a pasi, akit egyébként imádok, fizikailag letesz az asztalra. Később rájöttem, hogy van az a pasi, sőt, szinte mindegyik olyan, akinél ilyesmi fel sem merül bennem, mert van affinitása hozzá, hogy hogyan fogjon neki egy fizikai feladatnak és megvan az izomereje is, meg a gógyija is hozzá, hogy optimálisan megoldja. Valljuk be hölgyeim, kell az a fizikai erő nekünk és jó dolog, ha ez szépen látszik is a pasi kiállásán. Ez igenis megmozgat bennünk valamit, pedig ugye mi nem is az optikai tuningra megyünk, mint a pasik a mi vonatkozásunkban. Szóval az erejétől is Férfi a férfi és attól is, hogy ezt sosem használná ki velünk, nőkkel szemben.
Apa
A Férfi úgy tud apa lenni, hogy a gyerekében, gyerekeiben pontosan látja saját gyermekkori önmagát, akkori vágyait, félelmeit, szorongásait, kétségeit, kérdéseit a világról és mindent megtesz, mindent alárendel annak, hogy ezekre a gyereke tőle megfelelő válaszokat, biztonságot, megnyugtatást, bíztatást, hasznos tudást és mércét is kapjon. Átadja neki a világot úgy, ahogy azt csak egy apa tudja. Féltve őt, határokat kijelölve, keménynek tűnő, ugyanakkor megugorható elvárásokat támasztva, de mégis engedve a saját szárnypróbálgatásokat a csemetének. És mindeközben pontosan tudja, hogy a gyerekének nagyonis szüksége van az anyjára, az anyai gondoskodásra, figyelemre, szeretetre, türelemre. Pontosan érti, hogy a gyerek nem versenypálya és az anyát nem legyőzni vagy kicselezni kell a gyerek kapcsán, hanem egységet alkotni a nővel ebben is. A gyerek előtt soha sem ellentmondva a másik szülőnek, megcsorbítva ezzel annak tekintélyét és a gyerek iránta érzett feltétlen csodálatát. Akkor sem, ha adott esetben az anyával már nem együtt élnek, és akkor sem, ha az anya saját maga nincs olyan érzelmi és-vagy értelmi intelligencia szinten, hogy ugyanezt viszont megtegye. Láttam ilyen apaságot, sőt a saját bőrömön szerencsém volt meg is tapasztalni, de ne higgyük, hogy túl általános, az ellenkezőjére sokkal több példát is látok.
Fentieket is lehet millió féle módon csinálni. Egyik sem jó vagy rossz, de mintául szolgál majd öntudatlanul is a következő generációnak. Ez fog beleégni a gyerekbe, így nagy felelősség. Hiszen szépen le is másolja majd a kapcsolati és szerepmintákat a saját életében. Ezért gondolom, hogy egy igazi Férfi igazi, helyes, törődő és a gyerek életében „részt vevő” apa modellt képes adni a gyerekének. És foggal körömmel ragaszkodnia is kell hozzá, hogy ezt megtehesse.
Amelyik pasi nem így apa, az vagy még nem érett meg a feladatra és nem tud mit kezdeni vele, azaz még maga is „Kiscsirke” – 40 éves Kiscsirkék is vannak ám –, vagy Lekvár és minden gyerekhez kapcsolódó tevékenység megoldását, feladat ellátását eleve a nő dolgának tekinti és hébe-hóba, unszolásra vagy könyörgésre besegít. Hallottam én már olyat pasi szájából, hogy hja, a gyerek az a feleségem projektje, fogalmam sincs hova jár óvodába… Ez nem macsó, ez Lekvár.
Folyt köv. a következő részben.
Szöszi
